fenan

Novemberi erdőn Fehér tündér-molyok röpködnek köröttem, rebegve szállnak le a hullt avarra; lehullok én is melléjük a földre, testem majd az alvó fák könnye takarja. Eltompulva kéklő szürkületi csöndben délre szállnak azok, kiket délen várnak, lehallik a hangjuk… Idelenn a földön a temetőbogarak munkájukhoz látnak.

Szájon át lélegeztetem magam. Esős november hűti a lázam, futnak előlem a pesti utcák, árnyak mozognak minden házban. Akkor élek csak, amikor fáj, vagy ha vihogó bohóc vagyok; vagy az is lehet, hogy csak akkor érzem - Folyton alszom, de már nem álmodok.

Küldjetek nekem.... Éj-színű fényekkel virágzó hidakat, suhanó üvegű, homályos kirakat mélyében megbúvó törtarany szíveket, fodroskék egű, esti nyír-ligetek levegő illatú, lebegő sötétjét, tintakék folyamok zubogó zenéjét, mohazöld, sosemjárt sikátorok görbe útjain aranyló csöndet és a csöndbe opálosan hulló, lassú esőcseppet, derengő városok, erdővé lett kertek térképét –  mohó szem vonalait issza: rálépni az útra, s nem fordulni vissza.